Még épp időben...

Photo by Luc Bélanger on Unsplash

Nagyjából a téli szünetben, karácsony tájékán fogalmazódott meg bennünk végképp az elszánt gondolat: építkezni fogunk. Ehhez azonban első lépésként el kellett adni a lakásunkat. Így hát január harmadikán a létező összes online felületen helyeztem el hirdetést. Ingatlanközvetítőt nem szerettünk volna a tranzakcióba bevonni, voltak ez irányú korábbi rossz tapasztalataink. Úgy voltunk vele, hogy kipróbáljuk először segítség nélkül. Sőt, elsőre csak ingyenes felületeken hirdettem. Az eredmény pont ennek megfelelő volt. Nulla, azaz nulla érdeklődő. Ekkor váltottunk fizetős, képeket tartalmazó hirdetésre. Az eredmény négy hívás volt, ebből kettő ingatlanközvetítő. Tőlük gyorsan el is köszöntem, megemlítve, hogy előre szóltunk a hirdetésben: ne keressenek. A másik két telefonhívás már érdekesebb volt, mindketten eljöttek megnézni a lakást. Egyikük még a szemrevételezés előtt kért tőlem azokról a helyiségekről is fotót és információt, amelyek nem fértek a hirdetésbe. Ez biztató volt a kezdeti nagy csend után.

Beszélhetnénk arról, hogy milyen sikerrel hirdettünk volna, ha lakberendezési magazinszerűen rendeztük volna be az otthonunkat, hogy aztán egy hozzáértő lefotózza, de ez számunkra már nem derült ki. Ez lett volna ugyanis a követező lépés, amire szerencsére nem került sor.

A két érdeklődőből az egyik meg is vette a lakásunkat. Beleszeretett, és ezt választotta. Az adásvételit február végén ütöttük nyélbe, tehát szűk két hónap alatt elkelt az otthonunk.  

És tényleg még épp időben. Alig költöztünk át az albérletbe, máris érvénybe léptek a koronavírus okozta veszélyhelyzetben a kijárási korlátozások.